A végeredmény az előddel óriási tisztelettel bánó, jó néhány gyerekbetegségtől szenvedő, azonban érdekes és szórakoztató produktum. Az Örökség azonban szakított az első két film felnőttes, tudományos nézőpontjával és helyette egy ifjú tudóspalánta Pheobe és családja kerül. A kis hölgy ráadásul nem más, mint a megboldogult Harold Ramis által megformált Dr. Egon Spengler kosunokája. A család, mivel apjuk a szellemek miatt elhagyta őket nem is ismeri az egykor népszerű nagypapát, Pheobe anyja (Egon lánya) pedig kifejezetten utálja apját. Azonban mikor hír érkezik Egon haláláról és az adósságokkal küzdő családra száll a kis város lakói által csak Kosz-gazda házának nevezett ingatlan és farm, az egész család élete fenekestül felfordul. A film szinte percenként kedveskedik a rajongóknak valamilyen apróbb easter egg-gel, kezdve archív felvételekkel, tárgyakkal, nevekkel. Az 1984-es film bevágásai nagyon szépen simogatják a nosztalgiázni vágyó idősebbek lelkét, az egyszerű beszólások és karakterekre való utalások pedig mindig megmosolyogtatják a nagyérdeműt.
A legnagyobb probléma talán az, hogy olyannyira ráfókuszáltak Pheobe karakterére, hogy közben elfelejtettek új Szellemirtó csapatot építeni. Finn karakterének például adtak egy ifjú hölgyet amolyan szerelmi szálként, de az egész annyira mellékes lett, hogy se a lány nevére, se semmi említésre méltóra vele szemben nem emlékszem. Ezek mellé bejön, hogy Pheobe körülbelül az első lövés után tökéletesen kezeli a protonágyút (amivel ha jól emlékszem még a felnőtteknek is meggyűlt a baja), a városon végigsöpör egy szellem de a lakók ebből semmit nem vesznek észre, a helyi seriff meg el se hiszi a srácoknak (komolyan? ott zabált egy táblát fényes nappal a kereszteződésben, mégis mire lőttek volna? ), és még sorolhatnám a kisebb-nagyobb logikátlanságokat, amik biztosan sok embernél ki fogják verni azt a bizonyos biztosítékot. Mindent egybevetve azonban az Örökség egy nagyon szórakoztató és kellemes film lett. A nosztalgiafaktor elképesztően magas, hoz egy saját humort és kellemes atmoszférát, azonban ez messze nem egyezik meg a klasszikusokkal, így aki azt akarja visszakapni a nagy vásznon, az csalódni fog.
Az egész filmről süt, hogy óriási szeretettel nyúltak az alapanyaghoz, ugyanakkor az is látható, hogy megpróbálták modernizálni a bevált receptet és új szereplőket behozni a köztudatba. Utóbbi többé-kevésbé, kisebb zökkenőkkel sikerült is. Az ikonikus négyest persze nehéz túlszárnyalni, azonban a casting ígéretes tehetségeket vonultatott fel a vásznon. Kár, hogy ezek közül egyedül Pheobe karaktere és színészi munkája ért valamit. Mckenna Grace színészi munkája az egyedüli, ami azt hozta, amit egy fiatalokra építő Szellemirtók filmnek hoznia kellene. Pheobe egyben testesíti meg az idősebb rajongók gyerekkori énét és a mai fiatal tudóspalánták példaképét. Kíváncsi, szerethető, rengeteg abszurd faviccel, azonban okos gondolatokkal és menő jelenléttel. Akármikor őt mutatta a kamera jó érzés volt figyelni, ahogy kideríti származásának rejtélyeit, nyomoz a paranormális jelenségek után vagy harcol a jó ügy érdekében. Pheobe karaktere mellett nekem külön tetszett a Podcast névre hallgató kis srác is, remek humorral és összhanggal működtek együtt, bár el tudom képzelni, hogy sokak inkább csak lesajnálóan fognak mosolyogni egy-egy beszólásán.