A tárlat a drezdai Gerhard Richter Archivval, a művésszel és a művész kölni műtermével való szoros együttműködésben jött létre. A sorozat szakmai együttműködő partnere a budapesti Goethe Intézet. A kiállítás kurátora: Bódi Kinga művészettörténész.
Oscarral honorált, totálisan konzervatív szabályokat biflázó rendezőtől ez kicsit sem meglepő: ahelyett, hogy Donnersmarck útjára engedné a valódi, de nem túlcsorduló érzelmeket, klasszikus melodrámával fáraszt, rezdülésekre hagyatkozó beállítások helyett túlbeszélt és írt, didaktikus történelmi képeskönyvet lapozgat. Kurt Barnert átéli a nemzetiszocializmus legsötétebb éveit, majd Kelet-Németországból Nyugatra emigrál, közben egyre jobban növekszik a festészet iránti affinitása, plusz szerelembe esik, aztán múltját is deformáló apósa leselkedik rá, végül azonban minden jóra fordul. Pusztán ennyiben ki is merül a film, tényleg nem ad hozzá semmit az ősidők óta rutinná csontosodott narratívához, a legüresebb sablont nyújtja közel 200 percig. Donnersmarck ócska, húsz éve is kínos, Megperzselt szívek -típusú szappanoperával igyekszik fenntartani az érdeklődést, így aztán megkapjuk az új, absztrakt művészet képviselőjeként színre lépő Barnert és kedves neje, Ellie feltörekvéseit gátló szigorú, nem mellesleg náci családfőt, illetve a gólyahírre váró, meddőségen kesergő férj-feleség primitív könnyfakasztását.
A mások élete az NDK legsötétebb éveibe, a nyolcvanas évek elejére kalauzolt, és emberi arcot adott egy Stasi-ügynöknek, aki beleszeret az általa lehallgatott drámaíró barátnőjébe, érzelmei miatt pedig egy adott ponton elárulja a szörnyű rendszert, amelyet mindaddig hű katonaként szolgált. Történelem és melodráma – Donnersmarckot e két dolog kapcsolata érdekli, a hatalmi rendszerek logikáját felülíró érzelem. Ilyesmiről van szó a Mű szerző nélkül elképesztő történetében is: egy fiúról, akinek skizofréniával diagnosztizált nagynénjét a negyvenes évek elején haláltáborba küldi egy náci kórházigazgató, a fiú pedig felnőttként beleszeret az addigra köpönyeget váltott orvos lányába. Senkinek fogalma sincs róla, mi köti össze a két családot. A fiú tehetséges festő lesz, és amikor évek munkájával végre megtalálja a "saját hangját", egyéni stílusát, fotorealisztikus festményt készít rég halott nagynénjéről. Apósa meglátja a képet, és egy csapásra utolérik a múlt bűnei – de ez már a film vége, és nincs is következménye a felismerésnek, legalábbis ebben a történetben.